az egy szar ügy. Meg vagyok róla győződve, hogy egy nagyon banális és enyhe esetről van szó esetemben. Amennyire banális és egyszerű az az eset, hogy a másik szülő elveszi egyiktől a gyerekét, aztán addig beszél neki, hogy az egyiket, aki jellemzően addig az idő nagy részében vele volt, és ellátta és szerette, látni sem akarja, de minimum a másikat preferálja.
A rendőrrel kapcsolatban jött ki, azzal a rendőrrel, aki ugyanúgy, ugyanolyan kioktatóan, megalázó hangnemben beszélt velem, mint a lányom apja szokott. Aki miatt a "volt férjem" kifejezés nem jön a billentyűzetemre. A számra sem, a gyomromba sajnos igen, az belefájdul, ha rágondolok, meg összevissza elkezdek hasmenni.
A hányados kérdezett valamit a vizsgálat során (meggyőződésem egyébként, hogy az ő ötlete volt a "kiskorú veszélyeztetése" kategória), és olyan volt már a kérdés is, hogy mindenki felszisszent és én megpróbáltam Nagyon Higgadt Választ adni, és egyszercsak elpattant és üvölteni kezdtem vele, mire ő megkérdezte Nagyon Higgadtan és Gonoszul, hogy "miért kiabál? Én sem kiabálok Önnel." És tovább folytatta az alázást, szcientológus nyugalommal, egészen addig, amíg Gy. ki nem küldte nagyon nyomatékosan.
miután kiment, a másik, a szobában vesztegelő rendőrhöz fordult, aki szintén kiakadt az említett rendőrhányados-féle kérdésfeltevéstől.
"Hallja, ne engedje, hogy ez a barom legközelebb magukkal jöjjön!"
"Ő a felettesünk."
ó bassza meg, sírok.
("ne haragudjon, hogy ide kellett jönniük", mondom annak, akinek felettese van, "én nagyonnagyon szarul érzem magam, amiért ezt a kiskecskét itt helyeztem el, egy pokrócon, mert amúgy megfagyna, de vettem a bátorságot, hogy a saját portámon, a saját állataim sorsa felől döntsek.")
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése